A japán gyerekeket az európai köztudat általában csendesnek és fegyelmezettnek gondolja, de sok mindent nem tudunk róluk és az iskolai környezetükről.
Tudtátok például azt, hogy a japán osztálytermek télen elképesztően hidegek? És vannak egyéb érdekességek is, amelyek valószínűleg szintúgy meglepnek benneteket is, mint ahogyan bennünket megleptek.
Szinte minden japán tanterem egyforma: elöl egy nagy tábla található, hátul egy kisebb tábla, jobbra a folyosóra néző ablakok, balra pedig az iskolaudvarra néző ablakok határolják a tantermet.
A szigetelés nélküli osztályterem az év enyhébb évszakaiban elég kellemes, de a fülledt nyári napokon szinte pokolnak tűnik. Télen – a hideg ellen védekezve – az iskolai egyenruha és a munkaruha alatt további ruharéteget vesznek magukra a gyerekek, illetve a tanárok, és azokat gyakran még „kairoval”, kis „hőcsomagokkal” egészítik ki. A különösen hideg régiók iskoláiban mobil fűtőtesteket helyeznek el az osztálytermekben, ami legtöbbször annyit eredményez, hogy a fűtőtestek közelében ülő gyerek izzadnak, a távolabb ülő gyerekek pedig fáznak. A folyosók természetesen még a tantermeknél is hidegebbek.
Nyáron ellenkezőleg, mindenki a meleg miatt szenved: az egyetlen elviselhető helyiség nyáron a légkondicionált tanári szoba, ahová az ügyesebb gyerekek különféle trükkökkel és kifogássokkal próbálnak bejutni, és ott „szorgalmasan ügyet intézni”.
A japán tanév, akárcsak az adóév, áprilisban kezdődik. A japán diákoknak egy hónap nyári szünet áll rendelkezésükre a legforróbbnak számító hónapban, augusztusban, és amikor szeptemberben visszatérnek az iskolapadba, akkor már a második trimeszter kezdődik. Újév környékén két hét téli szünetet kapnak a diákok, majd a gyerekek visszatérnek az iskolába egy rövid harmadik trimeszterre március végéig.Két héttel az új, áprilisi tanév kezdete előtt szintén iskolai szünetre mennek.
A tanárok számára a márciusi és áprilisi beiratkozási és ballagási ünnepségek időszaka jelentik a csúcsidőszakot.
A gyerekek egyedül közlekednek az iskolába
A japán diákok tömegközlekedéssel járnak iskolába, beleértve a nagyvárosi gyerekeket is – nem a szülők és még csak nem is iskolabusz szállítja őket.
Hozzá kell tenni, hogy a japán iskolák általában központi helyen találhatók, így a gyerekek számára könnyen megközelíthetőek, és a legtöbb gyerek az otthonához közeli „körzetes” iskolába jár. Az önálló közlekedésben nincsenek teljesen magukra utalva: a gyerekek az iskolába együtt, fürtökben közlekednek, az utcán is viselik a jól megkülönböztethető iskolai egyenruhájukat, így a környezet is tud rájuk ügyelni. A gyerekek végig a speciálisan kijelölt „tsugakuro” (iskolai útvonalakon) haladnak.
Az iskolai egyenruha vagy az iskolai kötelező sapka tehát a helyi közösségnek is egyfajta jelzés, hogy segítse a kicsiket. A japán diákok nem csak jellegzetes egyenruhájukról, hanem hagyományos szögletes iskolatáskájukról, a „randoseruról” is gyorsan felismerhetők. Vidéken a nagyobb gyerekeknek, főleg a középiskolásoknak már megengedik a szülők, hogy kerékpárral járjanak iskolába – de csak akkor, ha az iskolától távolabb laknak.
A gyerekek maguk takarítják az iskolájukat
A japán iskolákban nincsenek takarítók, a gyerekek maguk végzik a takarítást! Minden nap körülbelül 10-15 percig csoportokban dolgoznak együtt, és az iskola különböző részeit takarítják, a bejárattól a sportcsarnokon át a saját osztálytermükig és mosdókig. Még az igazgatói irodát is nekik kell tisztán tartaniuk.
Az általános és középiskolás diákok felváltva végzik az „ebédfelügyelet” feladatát is, ahol a napi iskolai ebédet, a „kyūshokut” osztják ki az osztályteremben, és nem külön ebédlőben.
A gyerekek mindent „jan-ken-pon”-nal döntenek el
Ahelyett, hogy vitatkoznának egymással nagyokat a japán gyerekek, gyakorlatilag mindent a kő-papír-olló japán változatával, az úgynevezett jan-ken-pon-nal döntenek el. Így dől el az is, hogy ki kapja meg az utolsó megmaradt desszertet az ebédből, vagy kinek kell összeszednie a tálcákat. Már az óvodások is jól ismerik a játékot, hiszen a mindennapjaik részévé válik.
Többfős csoport esetében is van megoldás: addig kő-papír-ollóznak, amíg a csoportban mindenki ugyanazt a két lehetőséget választja, így egyértelmű győztesek és vesztesek lesznek (például három gyerek ollóval, kettő papírral).
Az iskolaudvaron gyakran használják a gu-to-pa (kő-papír) egyszerűsített változatát, hogy egyformán erős csapatokat alakítsanak ki. Ebben az esetben a játékot egyszerűen addig játsszák, amíg a „kövek” és a „papírok” összege egyenlő nem lesz.
Kanchō
Az összes felsorolt „érdekesség” közül ez tűnik a legbizarrabbnak, az európai fejünknek legkevésbé megérthető jelenségnek: már az óvodás kisfiúk „játékból”, „viccből” meglegyintgetik egymás intim testrészeit. Nem is nagyon szeretnénk ezt a játékot továbbragozni, mert aki alaposabban tanulmányozni akarja a „játékot”, talál rá bőven forrást az interneten.
Mindenesetre vannak gyerekek akik még középiskolás korukban is ezzel heccelik a másikat. A kanchō Japánban ismert jelenség, amiről szülők és tanárok igyekeznek leszoktatni a gyerekeket.
Katika
Inter Japán Magazin
